Soha nem gondoltam volna, hogy blogot írni ennyire nehéz.

Az első - és ezen kívül az egyetlen - blogom még anno Kijevről szólt, az ott töltött hét hétről. De ott valahogy mindig történt velünk valami.

Itt meg nem igazán. És a "semmiről" írni nehéz. Nem igazán mozdulunk ki semerre, a hétköznapok rutinja meg nem egy izgalmas téma. Felkelünk-készülünk-iskola-haza-itthoni ténykedés-iskola-haza-délutáni és esti ténykedés-vacsi-fürdés-fektetés-alvás.

Hétvégente meg, ha lenne lehetőségünk kimozdulni, akkor az időjárás nem engedi. Az idei tavasz már a helyieket is kiakasztja, mert vagy szakad az eső, és áradnak folyamatosan ettől a folyók, vagy ha süt is a nap, akkor meg olyan szél van, hogy elviszi az embert, fákat, leszakítja a vezetékeket stb.

Mindezeket leszámítva nagyon jól vagyunk, tökéletesen nyugiban, szépen, csendben telnek a napok. Lassan nem, mert néha úgy érzem, hogy ezerrel rohan az idő.

A boldogság a Mamától és a Papától érkezett, bicikli formájában:

Tegnap megtapasztaltuk, hogy milyen is az igazi ausztrál napsütés. Kellemes idő volt, nem volt extra meleg, sütött a nap, fújt egy kicsit a szél. Az autóban nem kellett a dzseki, így nem is volt rajtam. Mire a sulihoz értem, és ott várakoztam egy kicsit jól meg is égett a jobb karom. Ez az egész kis túra összesen kb. 15-20 perc volt. Döbbenetes milyen ereje van itt a napnak. G a Woolworths előtt várt ránk ez idő alatt, az ő feje is szépen megsült.

Az elkövetkező napok várható UV indexe:

Valószínűleg, ha megjön az igazi jó idő, akkor aktivizáljuk magunkat és sokkal több mindenről tudunk majd beszámolni.

M

Igen. Ennyi ideje vagyunk itt.

Tudom-tudom rég nem írtam már. De valahogy minden nap este azt mondom, hogy "na majd holnap". És így tolódik folyamatosan a dolog.

(sajnos ugyanez érvényes az e-mail írásra is, de lassan abban is behozom magam)

Ezalatt az idő alatt nagyon sok minden történt velünk.
Bő egy hét alatt átálltunk az itteni időszámításra. Sajnos a lakás, amit béreltünk az első hónapra, nagyon hideg volt, így a napjaink nagy része fagyoskodással telt. Az az egy szál split klíma, ami volt a nappaliban az semmire nem volt elég, egy hónapig 26 fokon ment folyamatosan, de azt hiszem csak az áramszámla nőtt, a lakás hőmérséklete nem. Viszont gyorsan vettünk az ikeában jó meleg paplanokat, így legalább éjjel nem fáztunk :) Soha nem gondoltam volna, hogy Ausztráliában fogom megélni azt az érzést, hogy "így még sosem fáztam".

Na de ennyit a panaszkodásról. Összességében nagyon jól vagyunk, eddig minden nagyon simán, gördülékenyen ment. Beleértve a házbérlést is, amitől eléggé tartottunk, mert nem egy könnyű menet ez errefelé. De sikerült. A többi ügyintézésről majd G ír egy külön posztban, én erre nem térnék ki, mert hosszú, és különben is ő szeretné megírni.

A házunk:

Teljesen tökéletes számunkra. Egy nagyon szép, csendes, nyugalmas városrészben van, jó iskolákkal a környéken. Három háló, két fürdő, konyha, étkező-nappali, laundry, és egy gyönyörű kert, fedett terasszal. Világos, tágas, élhető. Nagyon szeretjük :)

Most már ilyen szép a kertünk :)

A srácok elkezdték az iskolát, és minden félelmem ellenére - nyelvtudás - nagyon-nagyon élvezik, örömmel, boldogan mennek. Októbertől mennek speciálisan nyelviskolába fél évre, utána már nem lesz akadály előttük a "rendes" iskolában. Amúgy a suliban nagyon kedvesen, szeretetteljesen fogadták őket, a tanárok és az osztálytársak is. Igaz, hogy szinte semmit nem tudnak angolul, de nagyon jól vették ezt az akadályt, és tök jókat mesélnek minden nap a sulibeli történésekről.

R és I még mindig nagyon sokat segítenek nekünk, nem győzünk eléggé hálásak lenni nekik. Ráadásul a srácaink is nagyon jól kijönnek egymással.

Amikor az időjárás engedi, akkor mászkálunk erre-arra, de valahogy mindig az óceánnál kötünk ki :)

Mindent egybevetve nyugisan, csendesen telnek a napok, P párnapos lázas-náthás-köhögős betegségét leszámítva nagyon jól vagyunk, élvezzük az új életünket :)
(természetesen vannak akik/amik nagyon hiányoznak, de szerencsére ma már a technika révén ezen könnyen lehet segíteni)

M

Az előző posztban már megírtam az út elejét. Miután megebédeltünk, és mosdóztunk, mentünk a gép felé, csak még megálltunk beszerezni egy csomag pirospaprikát. Ezt már megtettük ugyan, miután utoljára Zalakaroson jártunk, de úgy voltunk vele, hogy a Duty Free-ben vásárolt cuccot csak nem veszik el.
Beszálltunk a gépbe. Hihetetlen mekkora dög ez azokhoz képest, amikkel utoljára repültem. Ez egy Boeing 777-300ER gép volt. Egymás mögött ültünk, a fiúk előttünk, mi meg lányok mögöttük. Reménykedtem benne, hogy nem ül majd mellettünk senki, de nem volt szerencsénk.

G heteken keresztül minden áldott nap figyelemmel kísérte az Emirates Budapest-Dubai gépét, ezalatt az idő alatt egyszer sem sikerült késnie. Na de a miénk az mindjárt 45 perces késéssel indult. Én nem kicsit izgultam, hogy le fogjuk késni Dubaiban a csatlakozást, G nyugodtabb volt, és a légiutaskísérő srác is nyugtatott minket, hogy minden oké lesz.

Maga a repülés nagyon jó volt. Bevallom nagyon-nagyon féltem tőle, főleg K miatt, hogy hisztizni fog, öt perc után szenvedni, hogy mikor érünk már oda - ugyanis ez az autóban igencsak jellemző rá -, de hatalmas pozitív csalódás volt mindkét gyerekünk. Nagyon jól vették az utat. Elő sem kerültek a laptopok-tablet-telefonok. Mondjuk ebben nagy szerepe volt az üléstámlába épített szórakoztatóközpontnak. Mesét néztek, játszottak, élvezték nagyon. Enni viszont alig ettek. Mindkettőjüknek gyerekmenüt kértünk, ami húsgolyó volt némi szósszal, tésztával, borsóval, desszertnek csokoládé mousse, keksz, sajt, víz. Megkóstolták ugyan, de meg nem ették, egyedül a csoki mousse-t. Szerencsére inni ittak, úgyhogy nem nagyon vegzáltam őket az evéssel.

Miután leszálltunk Dubai-ban és végre kiszállhattunk a gépből, jött a döbbenet. Itt meleg van. De milyen meleg? Egy perc alatt rámcuppant a forróságtól a farmerom. Majdnem éjjel egy óra volt és 35 fok.
Itt buszoztunk legalább 20 percet, de már erősen aggódtunk, hogy lekéssük a gépet. Végre megállt a busz, megtaláltuk a kaput ahová mennünk kell, de sajnos másik hatszáz ember is arra ment, szóval megint kezdődött a sorbanállás. Mikor mutattuk a hölgynek, aki terelte a népet, hogy sietnünk kéne, mert le fogjuk késni a gépet, megnézte a beszállókártyánkat, az óráját, és közölte, hogy "jó lesz ez, ne aggódjunk". Hááát aggódtunk, na. Megint mindent levenni, kitenni, átmenni, visszapakolni, meggyőzni a biztonsági őrt, hogy az csak egy xBox a bőröndben, majd elmagyarázni neki, hogy mi is az az xBox. Nem volt egyszerű. Aztán futás a kapuhoz - ennyit a Dubai Duty Free-ről... - ahol is szépen szálltak be az emberek. És kivel volt probléma? Szerintem kitalálja mindenki. Naná, hogy velünk. Ugyanis Bp-n az összes csomagot G nevére könyvelték, ezért a rendszer azt mutatja, hogy túlsúlya van, (jó fejek, hogy mindenhol mondják, hogy probléma van, de nyugi-nyugi megoldják, ne izgulj. Azért Te csak izgulsz tovább) de átkönyvelik, egy kis idő kell. Na az nincs sok ugyebár. Közben P majdnem felcsavarodott már a pultra, nagyon kellett neki pisilni. Gyerek, naná, hogy ilyenkor tör rá. A pultos hölgy végül elengedett engem a két gyerekkel, hogy induljunk el a gép felé, ott még lesz mosdó. Oké. De a mosdó előtt mégegyszer a biztonság kedvéért megnézik a kézipoggyászodat, csak hogy jól érezd magad :P
Gyors mosdózás, majd jött G és futás a géphez. Mi szálltunk be utoljára, de ott voltunk :D (tanulság: nem elég a két óra a két gép között átszállásra Dubai-ban). Még egy álom valóra vált, Ausztráliába repülni egy Qantas A380-as géppel :D
Itt is ugyanabban a felállásban ültünk, mint az előző gépen. Miután felszállsz, a légiutaskísérők szép lassan besötétítenek, előtte itatnak még egy kicsit, aztán tévézz vagy aludj. Néha jönnek enni-innivalóval, de miután K elaludt nekem is sikerült egy keveset aludni. Összességében K 5 órát aludt a gépen egyhuzamban. P is hasonlóan jól aludt. Aztán lassan kómázgatva eltelik az út, a végefelé már felhúzzák a redőnyt is, megvacsoráztatnak és leszállás.

Miután leszálltunk sikerült rákapcsolódni a repülőtér wifijére, így láttuk, hogy Á (aki nagyon kedvesen megígérte, hogy kijön elénk) már írt nekünk, csak mi rohantunk Dubai-ban, így nem láttuk. A lényege az volt, hogy ha nem válaszolunk, akkor a nagyobb autóval jön értünk, ami jó is volt, hisz sok cuccunk volt.

A reptéren szokásos sorbanállás után, odaállhattunk a vámoshoz, aki kb. két perc után bepecsételte az útlevelünkbe, hogy megérkeztünk, és mostantól minden jogunk megvan ahhoz, hogy az országban éljünk! Nem tartott sokáig, ott fel sem fogtam, de azért komoly pillanat volt ám ez.
Ezután mentünk a bőröndjeinkért, meg is lettek szépen egymás után, igaz az egyiket egy magyar úr majdnem lehalászta, mert az övé is onnan jött, és ugyanolyan zöld biztonsági fóliában volt, mint a miénk :)
Mivel szépen bevallottuk, hogy van nálunk némi fűszer, ezért a piros sorba kerültünk. Szépen sorba kellett állnunk egy piros sávon belül az összes cuccunkkal, majd elment mellettünk egy vámos hölgy, aki vezetett egy kutyát. Természetesen az én táskámnál jelzett a kutya, abban volt a fűszer. Kivettük, megnézte, mondta, hogy oké, maradhat. De a kutya még mindig jelzett - nem is mi lettünk volna, ha nem jelez -, szóval kipakolták a táskámat, de nem volt benne már semmi más. Kérdezték, hogy az elmúlt napokban volt-e benne étel, vagy banán, vagy bármi. Mondtam, hogy előfordulhat. Úgyhogy mehettünk a dolgunkra. Természetesen a vámos jó sok magyar szót ismert, mint kiderült nemrég nyaralt Magyarországon :D

Ezek után már egyenes út vezetett kifelé. Ott várt ránk K, magyar zászlóval-táblával :D Mondta, hogy öltözzünk jól fel, mert aznap van az idei tél leghidegebb napja, fúj a szél is. És tényleg nagyon hideg volt, de szerencsére itthon vettünk mindegyikünknek jó kis szél- és vízálló dzsekiket, úgyhogy nem fáztunk. K pikk-pakk bepakolt a kocsiba, majd mi is beültünk, némi városmutogatás mellett elvitt minket a lakáshoz. Á még egy szatyor reggelinek valót is csomagolt, nagyon jó fej volt :)
Helyi idő szerint éjjel kettőkor sikerült is ágyba kerülnünk, másnap mi déli negyed egykor keltünk, a srácokat egykor úgy kellett ébreszteni.

Végre elindultunk egy jó hosszú úton, ami biztos, hogy nem lesz egyszerű, de sokak szerint - akik már végigjárták - nagyon szép, élményekben gazdag lesz...

M

Bevallom így utólag belegondolva nagyon bután csináltuk az utolsó pár napot.

Eredetileg azt terveztük, hogy június 30-án kiköltözünk a lakásból anyuékhoz. Mikor felmondtuk a lakásbérletet, akkor a tulaj mondta, hogy nyugodtan maradhatunk ameddig akarunk (persze a 11-i induláshoz képest), az a pár nap már nem számít. Mi kapva kaptunk ezen az alkalmon, ennél több idő lesz pakolni, plusz anyuékat sem "kínozzuk" másfél hétig, csak négy napig. Pedig menni kellett volna 30-án. Így a költözés hetedikére esett, mi addig pakoltunk, szanáltunk, irgalmatlan mennyiségű cuccot dobozoltunk be, ajándékoztunk el, dobtunk ki. Hetedikén jöttek délután a "Dagadték", le- és elcuccoltak anyuékhoz mindent. Én aznap este még Budapest Bár koncertre mentem K-val, nagyon-nagyon jó volt, csak sajnos hulla fáradt voltam. 

Másnap még visszamentünk a lakásba a maradék "apróságokat" összepakolni, kitakarítani. Azt reméltük, hogy délre ott vagyunk, hatra simán végzünk. Aha. Ahogy mi elképzeltük. Leszámítva, hogy valamikor késő délután kizártuk magunkat a lakásból és ez is némi időveszteség volt, este fél tízre végeztünk. Hulla fáradtan beestünk anyuékhoz, ahol még mindig óriási kupi volt, szegények ki sem látszottak a dobozokból-szatyrokból. Tiszta kolesz fíling volt, a srácok a nappaliban a sarokgarnitúrán aludtak, mi meg a földre letett matracainkon. De jó volt :)

Szombaton délelőtt fodrász, majd kis pakolás, délután randi S-val és Cs-val, még utoljára sütiztünk-fagyiztunk velük egy jót :)

Haza, pakolás, szegény apu ment éjszakára dolgozni ráadásul. Vasárnap délelőtt elmentünk még a papát meglátogatni, A hazavitte hozzájuk, így nem az otthonba kellett menni a srácokkal. Másfél óra után irány haza, anyu főzött nekünk finomat, még egy jó kis húsleves, rántott hús és zöldségek stb. G hozott fagyit, de végül azt elfelejtettük. Viszont dinnyét ettünk, azt még muszáj volt indulás előtt. Vasárnap délután - éljen a vasárnapi nyitvatartás :P - G még elszaladt gyógyszertárba, és K IronLady-s úszósapkájáért, és úszódresszéért, ami épp utolsó pillanatra meg is érkezett. Na meg egy új bőröndért. Úgy ítéltük meg ugyanis, hogy az ötödik bőröndünk önsúlya nagyon nagy, ezért vettünk egy sokkal könnyebbet. Pakoltunk anyuval otthon, még kiszedtem jópár cuccot, ami nem fért be a bőröndökbe sajnos.

Hétfőn még várt ránk egy ügyintézés az okmányirodában, kijelentkezés a lakásból. Na ez egy vicces dolog, hogy nem szabadulsz ám olyan könnyen. Elmész? Jó, de adj meg egy címet. De hát még nincs címünk. Nem baj akkor is, mert különben nem jelentkezhetsz ki. Oké, majd ezután kiállítanak egy üres lakcímkártyát, amin rajta van, hogy "külföldi cím". Hihetetlen. Apuval gyorsan be a bankba, haza, ő lefeküdt aludni, mert éjszaka dolgozott, és jöttek ki a reptérre velünk.

Fél egyre jött a busz, előtte megjött mindenki, J videózott mindent, K segített, mi meg rohangáltunk, mint a vízipókok. Majd be a buszba végre, irány a reptér. Fóliázás előtt lemértük az összes bőröndöt, az öt bőrönd 120,1 kg volt, így pontosan belefértünk a fejenkénti 30 kg-ba :D Nagyon profin pakoltunk végül :)

Némi ácsorgás, beszélgetés, iszogatás után anyuék meglepték a srácokat egy kis búcsúajándékkal, aminek nagyon örültek a kisbüdösök :) <3

Búcsúzkodás a terminálon - naná, hogy sírtunk anyuval -, majd irány befelé. Nem volt könnyű átjutni az ellenőrzésen ennyi cuccal - két hátizsák, egy kis bőrönd, egy táska, és négy dzseki volt nálunk -, de csak sikerült. A sok BalatonSoundról hazatérő miatt fullon volt az étteremrész, de azért sikerült ebédelni, mosdózni, pirospaprikát venni - magyar ember enélkül sehová sem megy :D -, majd mentünk beszállni.

Az utazásról egy másik posztban írok majd :)

M

Még 18 nap. 18 nap és elindulunk életünk legnagyobb útjára. Bevallom, hogy most már azért elkezdtem izgulni. Az elkövetkező 18 nap majd mindegyikére van már valami program. A legnagyobb a lakásból való kiköltözés lesz hetedikén. Ééés aznap még vár rám egy utolsó Budapest Bár koncert :D

Addig még össze kell pakolni mindent, ugye vannak számozott dobozok, amik majd jönnek utánunk, vannak cuccok, amiket a barátok/anyuék kapnak meg, és természetesen vannak cuccok amiket viszünk magunkkal. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz 30 kg-ba belesűríteni az életünket. Néha csak ülök a kanapén és agyalok, hogy mi lesz a dolgainkkal. Mi az amit érdemes elvinni, dobozolni stb.? Van értelme egyáltalán ragaszkodni a tárgyakhoz?

Időközben természetesen intéztünk szállást magunknak az első hónapra. Melbourne St. Kilda kerületében fogunk lakni, közel az óceánhoz :)

A térképen a Luna Park közelében

A suli is véget ért. P bizonyítványa természetesen kitűnő lett, K elsőben hozta amit kellett, nem sok kellett neki a kitűnőhöz - ugyanúgy, ahogy P is egy hajszállal maradt le a kitűnő bizonyítványról elsőben. K azon volt kiakadva egy egész napig, hogy vége van az első osztálynak :D Drága pofám, azóta már nem szomorkodik, elfogadta, hogy nem lehet örökké elsős :D 

G még egy hetet dolgozik, utána már ő is itthon lesz. Végre majd három év után újra együtt leszünk mind a négyen, és nem csak pár napot. Látszólag akármennyire is könnyedén vettük ezt a különélés témát, azért mindannyiunkat megviselt már, elég volt belőle.

Megyek, csomagolom tovább a gyerekszobát, ez a legnehezebb része a pakolásnak számomra...

M

Rohan az idő...Mához két hónapra:

Hihetetlen ugye? Évek óta álmodunk erről, vágyunk rá, és most, hogy itt van egy karnyújtásnyira, egyszerűen nem tudjuk felfogni. A srácok egyre többet kérdeznek, mi is rengeteget kérdezünk ismerősöktől. Sőt van, akitől nem is kell kérdezni, magától írja a jobbnál jobb, hasznosabb tanácsokat, tudnivalókat, én meg nem győzök hálálkodni neki(k).

G elintézte, így van már bankszámlánk :)

Ma azon gondolkodtam miközben hazafelé tartottam a sulijáratból, hogy mit fogunk csinálni másnap, amikor megérkezünk? Este megérkezünk, hulla fáradtan, másnap felkelünk. Vajon mi lesz az első dolgunk? Biztos, hogy megnézzük a várost, pár napig pihenünk. Mikor jön el az a pillanat, amikor elhisszük, hogy igen, valóban sikerült, itt vagyunk, és nem nyaralunk, hanem itt élünk? Sokat agyalok ezen (is), ígérem megírom, amikor megtörténik :)

M

Az utóbbi időben nagyon sok minden történt. Ott kezdődött, hogy M felmondott a munkahelyén, április végéig dolgozik. Majd én is. Én kicsit tovább húzom, június végéig. Nem is mi lennénk, ha nem az utolsó pillanatra hagynánk a dolgokat :D

A hetünk izgalmas dologgal kezdődött, megvettük a repülőjegyet Melbourne-be. Igen, végül úgy döntöttünk, hogy ez lesz a mi városunk :) Július 11-én indulunk Budapest-Dubai-Melbourne útvonalon. A srácok is, és mi is nagyon izgulunk már, M azon, hogy nem fog elférni a repülőn, persze én folyamatosan győzködöm, hogy igen. Meggyőződése, hogy a térde az állát fogja ütögetni tizensok órán keresztül :P

Múlt héten - kihasználva az újabb vasárnapi nyitvatartást - vettünk két bőröndöt a két meglévő mellé. Igyekeztünk minél könnyebbet választani, ne vegyen el a bőrönd súlya túl sokat a 30 kg-s súlyhatárból. Így sem lesz könnyű fejenként 30 kg-ba belezsúfolni az életünket. Főleg M-nek, aki fájó szívvel megválik a táskái-cipői 99%-tól 3:)

Szép lassan felpörögtek a dolgok, az idő is egyre fogy, néha csak kapkodjuk a fejünket, hogy 'úristen megint eltelt egy hét".

G

Igazándiból azért nem pörög a blog, mert még mi sem pörgünk igazán. G próbálkozik a munkakereséssel itthonról, fejvadászok, linkedin stb. Tegnap nézelődtünk a repülőjegyek körül. Július 6-8 körüli indulást tervezünk, addigra vége az iskolának, anyuék még eltöltenek egy hetet a srácokkal, és utána go. Július 18-ig kell belépnünk az országba.
Az örömöt meg az okozta, hogy repjegy után nézelődve, az Emirates oldalán feltűnt, hogy nem 20 kg a feladható csomag súlyhatára náluk, hanem 30! Jeeee! Az plusz 40 kg négyünknek! :) Öröm, boldogság, lesz hely a játékoknak is. Remélem :) Ráadásul a repjegy ára is megegyezik a mi elképzeléseinkkel.

M

Négy fős családunk röviden: G a férj, M a feleség, P a vízilabdás kiskocka, K az úszó hisztérika.

M és G a 30-as éveik végén járó házaspár, időtlen idők óta együtt :) Éltünk már hónapokat külföldön, utaztunk együtt, és külön rengeteget, de mindig is Ausztrália volt az álmunk.

P kis zseni, és imádja a vízilabdát. Nézni és csinálni is. Többnyire kitűnő a suliban, heti ötször edz, a hétvégeket legtöbbször az x-box társaságában tölti. Már amennyi időt engedünk neki :P Ő inkább magányos harcos, de ha egy téma nagyon foglalkoztatja, akkor napokig képes arról beszélni :)

K születése óta tudja, hogy királylány. Ő is zseni, csak nála a hisztimanó erősebb és többnyire ő érvényesül. Első osztályos, neki is heti öt edzése van, ő úszik. Az edzője szerint nagyon tehetséges, csak a fegyelmével vannak még problémák. Folyamatos álomvilágban él, imád mindent, ami póni, ló, cica, kutya, rózsaszín műtyür. Igazi kiscsaj :)

Nagy vonalakban ezek vagyunk, menet közben úgyis bővebben bemutatkozunk.

M

"Az Ausztráliába érkező első fehér telepesek mint az ígéret földjét vették birtokukba azt a kontinenst, amely akkor már több tízezer éve volt a bennszülöttek lakhelye. Bár a fegyencgyarmatból rövidesen szabad országgá vált föld bevándorlók millióit vonzotta, ez az Egyesült Államoknál alig kisebb ország ma is csak 18,5* millió ember lakóhelye, akiknek többsége irigylésre méltó életmódot folytathat, hála földjük természeti adottságainak és gazdaságának. A népesség több, mint háromnegyede kevesebb, mint egyórányi autóútra lakik az óceántól, többségük olyan modern, soknemzetiségű és kevert kultúrájú városban, mint Sydney, Melbourne, Perth vagy Brisbane. De nemcsak a városok vonzzák turisták milliót az ötödik kontinensre, hanem olyan különleges állatok, mint a kenguru, a koala és a kacsacsőrű emlős, valamint méreteikkel és színeikkel egyaránt lenyűgözik a látogatót"

Idézet Marco Moretti Ausztrália c. könyvéből, amit 2015. karácsonyára kaptam A Férjtől :)

Na igen. Mi is ide vágyunk. Hogy ott éljünk. Már évek óta. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ez az álom valóra váljon.

M 

(*az adat már elég régi, a wikin utánanéztem, 2015-ös adat szerint 23,1 millió a népesség)