Soha nem gondoltam volna, hogy blogot írni ennyire nehéz.

Az első - és ezen kívül az egyetlen - blogom még anno Kijevről szólt, az ott töltött hét hétről. De ott valahogy mindig történt velünk valami.

Itt meg nem igazán. És a "semmiről" írni nehéz. Nem igazán mozdulunk ki semerre, a hétköznapok rutinja meg nem egy izgalmas téma. Felkelünk-készülünk-iskola-haza-itthoni ténykedés-iskola-haza-délutáni és esti ténykedés-vacsi-fürdés-fektetés-alvás.

Hétvégente meg, ha lenne lehetőségünk kimozdulni, akkor az időjárás nem engedi. Az idei tavasz már a helyieket is kiakasztja, mert vagy szakad az eső, és áradnak folyamatosan ettől a folyók, vagy ha süt is a nap, akkor meg olyan szél van, hogy elviszi az embert, fákat, leszakítja a vezetékeket stb.

Mindezeket leszámítva nagyon jól vagyunk, tökéletesen nyugiban, szépen, csendben telnek a napok. Lassan nem, mert néha úgy érzem, hogy ezerrel rohan az idő.

A boldogság a Mamától és a Papától érkezett, bicikli formájában:

Tegnap megtapasztaltuk, hogy milyen is az igazi ausztrál napsütés. Kellemes idő volt, nem volt extra meleg, sütött a nap, fújt egy kicsit a szél. Az autóban nem kellett a dzseki, így nem is volt rajtam. Mire a sulihoz értem, és ott várakoztam egy kicsit jól meg is égett a jobb karom. Ez az egész kis túra összesen kb. 15-20 perc volt. Döbbenetes milyen ereje van itt a napnak. G a Woolworths előtt várt ránk ez idő alatt, az ő feje is szépen megsült.

Az elkövetkező napok várható UV indexe:

Valószínűleg, ha megjön az igazi jó idő, akkor aktivizáljuk magunkat és sokkal több mindenről tudunk majd beszámolni.

M